Elment egy barát, egy igazi jóbarát. Nekem ő elsősorban barát volt, a diákok ezreinek azonban Tanár úr, vagy ahogyan ők is szólították – Pityke bá.Közel 25 éven keresztül dolgoztunk együtt egy tornateremben, rendeztünk meg számos versenyt és iskolai rendezvényt. Mi kitaláltuk, hogy mit csináljunk, ő kitalálta, hogy hogyan. Senki nem volt olyan kreatív közülünk, mint ő. Fantasztikus ötletei, meglátásai voltak.
Eltelt egy néhány nap a tragédia óta. Tudtuk, hogy nagy a baj, de a halál könyörtelensége, mohó sietsége felfoghatatlan. Hosszú napokig képtelen voltam megfogalmazni az érzéseimet, csak ültem kábán és próbáltam felfogni, hogy mi is történt.
Aztán lassan előjöttek az emlékek. Az első találkozásunk a strand nagymedencéjénél történt. Pityke akkor már befejezte az aktív pályafutását és ő lett a helyi kosárcsapat edzője. Félénken léptem oda hozzá, bemutatkoztam és elkezdtünk beszélgetni a csapatról, a kosárlabdáról, a sportról. Az élet nagyon sok kérdésében eltért a véleményünk, de a sport szeretete olyan erős köteléket vont közénk, amely barátsággá nemesedett. Tisztelet, szeretet, barátság. A legfontosabb emberi értékek. Közöttünk nagyon erős tisztelet alakult ki egymás iránt. Tiszteltük egymás véleményét, egymás értékeit. Mindketten tiszteltük egymásban az egykori sikeres sportolót, a szakembert, a sport megszállottját.
Összekötött minket például a TF. Iszonyúan büszkék vagyunk/voltunk arra, hogy a Testnevelési Egyetemen tanultunk. Mennyi anekdotát, vicces történetet elevenítettünk fel. Pityke kedvenc története volt a torna szigorlat elmesélése, én pedig az úszás tudatlanságomról meséltem. Nagyon fognak hiányozni azok a vidám percek. Megbeszéltük a hétvége sporteseményeit, kitárgyaltuk az Újpest és a Fradi rivalizálását, a magyar válogatott sikereit vagy kudarcait - mindent, ami sport volt.
A kosárlabda volt az élete. A fiatalságát ennek a sportnak áldozta, nyert magyar bajnokságot, játszott korának legjobb csapataiban, csapattársa lehetett a legnagyobb magyar sztároknak. Játszhatott európai kupameccseket. Felesége is kosaras, gyerekei is mind művelik ezt a sportot.
Megalapította a Pityke Kosársulit, akikkel fényes sikereket ért el. 17-18 éves középiskolás lányokkal feljutott az NB 1 B csoportjába. Óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy vezetőedzőként felkért, hogy legyek a másodedzője. Sok-sok hétvégét töltöttünk együtt utazással Miskolcra, Szombathelyre, ahol órákat töltöttünk együtt. Itt edzője lehettem Eszternek és Krisztinek is. Osztályfőnöke lettem Pistinek, Józsi fia járt hozzám tornázni, Géza pedig németet tanulni.
Pityke kivételes tettel öregbítette iskolánk hírnevét, hiszen a Toldi történetében az ő vezetésével nyertünk először Diákolimpiát. Diákok ezreinek tanította meg a sportágak alapjait és oltotta be őket a sport szeretetével.
Imádta a családját, mindent megtett a gyerekeiért. Óriási boldogság volt számára, amikor megszülettek az első unokái. Emlékszem rá, hogy az év végén én is megemlékeztem a tantestület előtt a PPT utolsó kockáján arról, hogy Pityke nagyapa lett.
Együtt éltünk le az életünkből több, mint 20 évet. Szinte mindent tudtunk egymásról, egymás gyerekeiről, egymás boldogságáról, gondjairól. Természetesen azt is tudtuk, hogy baj van, nagyon-nagy baj van. Hősiesen viselte az őt ért csapásokat, optimista volt, szeretett volna meggyógyulni. Erőt merített a családja szeretetéből. A kór azonban legyőzte. Iszonyú gyorsan történt minden. Néhány napja még együtt tanítottunk, most pedig ülök a gép előtt és a könnyeimen keresztül elmosódva látom csak a billentyűket és próbálom keresni a szavakat.
Nem megy! Elment a barát, elfogynak a szavak.
Pityke már az égi kosárpályán pattogtat és onnan figyeli gyerekei és unokái fejlődését. Pihenj békében Barátom!
Kasza Tamás
